A Tigris és az Eufrátesz folyók által határolt területen már az időszámításunk előtti V. évezredben készítettek sört! A régészek több olyan edényt találtak, melyekben árpát, búzát és malátát tároltak. A sört ekkor még árpakenyérrel főzték. Mézzel, datolyával, fügével és más gyümölcsökkel ízesítették, mivel a komlót ekkor még nem ismerték.
Az első írásos bizonyíték ie. III. évezredből, Mezopotámiából való "monument Bleu"-n található. A sörkészítést ekkor már törvényben is szabályozták! Hammurapi törvényoszlopán is találunk a sörök minőségének biztosítására vonatkozó szabályokat, ezek megszegőit pedig a kor szellemében igen súlyos büntetésekkel igyekeztek eltántorítani a sörpancstól.
Az ókori Egyiptomban a sör hihetetlenül népszerű volt, amit a Királyok Völgyében található sírkamrák falfestményei és a fennmaradt papirusztekercsek is bizonyítanak. Ám a sör Egyiptomban nem csak a gazdagok privilégiuma volt, egyszerű emberek és rabszolgák is ugyanúgy fogyaszthatták! Az egyiptomiak az i.e. 1800 körül már ismerték a kifejezetten a sör erjesztésére való élesztőket.
Görögországban, majd a Római Birodalomban a sörfogyasztást barbár népek szokásának tartották. A görögök és a rómaiak is inkább a bort kedvelték, így a sör sokat veszített a népszerűségéből.
A sörfőzés azokon a területeken terjedt ahol a borszőlő termesztésére nem volt lehetőség. A mai Írország és Anglia területén már ie. VI. században ismerték eme tudományt. Nem beszélve a germánokról, akik a sört valóságos isteni italnak tekintették. A germánok különféle bogyókat (pl.: borókabogyót), illetve fűszereket (sáfrányt, köményt, ánizst) használtak ízesítésére.
A komló megjelenése hatalmas változást eredményezett a sör több 
évszázados világába. Addig az ízesítésre-egyebek mellett-tölgyfakérget, mézet, gyömbért, szegfűszeget és illatos füveket használtak, és ezzel próbálták meg megadni az italnak a különleges, kesernyés ízt. A XIII. századtól kezdve azután a komló szinte mindenhol kiszorította ezeket az ízesítőanyagokat, kivéve Angliát, ahol a komlót egészen 1524-ig nem volt szabad sör készítéséhez felhasználni. Ebben az időszakban a sörfőzés már a skandináv országokban, Dániában, amai Németország, Ausztria és Hollandia területén is elterjedt. Sört nem árpából, de búzából sőt még zabból is készítettek.
A középkorban a sörfőzést eleinte a különféle szerzetesrendek művelték. "Szerzetessör"-t készítettek például St. Gallen-ben, a Weihenstephan kolostorban a korabeli iratok tanúsága szerint már a IX. században is főztek sört. A belga Chimay sört pedig trappista szerzetesek főzték, akik eredetileg a szegények számára termesztettek zöldséget, gyümölcsöt.
A céhrendszer elterjedésével a kolostorokban folyó sörkészítés szerepe egyre inkább csökkenni kezdett. A sörfőzők a XIII. században kezdtek el céhekbe tömörülni. A városok tanácsa dolgozta ki azokat az előírásokat, melyeket minden sörfőzőnek be kellett tartania. E rend
eletek közül az első jelentőset Nürnbergben adták ki és azt írta elő, hogy sört kizárólag árpából készíthető, búzából, rozsból és zabból nem.
A legnagyobb hatású ilyen szabály a Bajorországban 1516-ban kiadott német tisztasági törvény, a Reinheitsgebot, amely megszabta, hogy a sör készítéséhez kizárólag 3 anyag használható: a maláta, a komló és a víz.
Az újkorban a népesség növekedésével, a fogyasztási szokások változásával egyre inkább megnőtt az igény a nagyipari sörfőzés iránt. Persze az igény önmagában nem lett volna elegendő, szükség volt azokra a felfedezésekre és találmányokra is, melyek ebben az időszakban hozzájárultak a sörkészítés forradalmához. Louis Pasteur felfedezése az erjedést okozó baktériumokról ugyanúgy elősegítette ennek a folyamatnak a felgyorsulását, mint a főzőgépek elterjedése vagy Linde találmánya, a hűtőgép, mely megteremtette a lehetőségét az alsó erjesztésű sörök nagy mennyiségben, melegebb évszakokban való készítésének is.(A céheket lassacskán leváltották a sörgyárak.) 
Az első tömeggyártásra szánt söröket a XIX. század közepén kezdték el készíteni Európában, majd 1876-ban Amerikában.
